Miután az óráknak vége lett, nem mentem se haza, se
Gwenhez. Az erdő felé vettem az utamat, ami félórányira van a sulitól. A fák
sűrűjében egy kis tó lapult, kiskoromban apuval mindig ide jöttünk horgászni,
vagy ha csak egy kis csöndre vágytunk. A tó mellett egy kis faház állt
magányosan, évek óta nem volt használva, pontosabban azóta, mióta apa elment.
Nagyon sok emlék köt ehhez a helyhez, nagyon sok. Az ősz csak pár hete
köszöntött be, a fák lombjai pedig már a sárga ezer színeibe öltöztek be.
Szomorú és csöndes hely ez, de egyben gyönyörű is. A mai napon az idő nagyon
kellemes volt. Egy kis úszás még nem árthat, gondoltam.
Nem volt senki a közelben, így hát a ruháimat ledobtam
magamról. Kihoztam egy törölközőt a faházból, amit még a hét elején szereztem
be és a stégre helyeztem. Pár lépést hátráltam, majd nekifutottam. A víz hideg
volt, ami pont jól jött, hihetetlen érzés mikor végig simítja a bőrömet. Csak
én vagyok és a víz, szinte egybeolvadok vele. Mindig is imádtam, mióta csak az
eszemet tudom, itt otthon érzem magam. Mikor éreztem, hogy a testhőmérsékletem
lecsökkent, a stég felé úsztam. A deszkája magasan van, elérni szinte
lehetetlen, ezért csak a létrán lehet kimászni a vízből. Már majdnem felértem a
tetejére, mikor egy hang szólalt meg.
- Milyen a víz? - Cole volt az, a megszokott mosollyal várt
rám.
- Eszednél vagy? Erre a helyre senki se látogat! - idegesen
kapkodtam magamhoz a törölközőt., miután sikeresen felmásztam.
- Hát, azt látom. - Méregetni kezdett, de amilyen gyorsan
elkezdte, abba is hagyta.
- Rajtam kívül! - sziszegtem vissza. Néhány másodpercig
csak bámultunk egymásra, de végül én törtem meg a csendet. - Mond, te követsz
engem? - kérdeztem mérgesen.
Sóhajtott egyet, az erdő felé nézett, majd vissza rám.
- Mondhatni így is. - A vigyorgása egyre makacsabb lett.
- Te kis...
- Nyugi! Nem figyeltelek! - Az arca komolyabb lett. - Szeretném,
ha bíznál bennem! Segítened kell...
- Segítenem? Miben? Miért?
- Az hosszú lenne, de szükségünk van rád! - Kezét keresztbe
tette, majd várta a válaszom.
- Mi az, hogy hosszú lenne? És miért lenne szükséged rám? -
dobáltam a kérdéseket, nem értettem mit akar tőlem. Össze voltam zavarodva.
- Mindent a maga idejében, de most velem kell jönnöd! – A kezét
nyújtotta felém. Nem fog engem elráncigálni, az biztos - gondoltam. Egy
lépést hátráltam. - Figyelj! Nem foglak bántani, az lenne az utolsó dolog, amit
megtennék! - Nem kérdeztem és nem is válaszoltam semmit, hagytam, hadd
fojtassa. - A születésnapod 3 nap múlva lesz, nem igaz? - A kérdés hallatára
lesokkoltam, erre nem is számítottam.
- Na, jó! Kezdesz megőrjíteni! Kémkedsz utánam? - Mérgesebb
lettem. Honnan tud ennyi mindent rólam? Mégis ki ő? Mit akar tőlem?
- Milliónyi kérdést szerettem volna feltenni, de valahogy nem tudtam.
- Ahonnan én jövök, ott mindenki tudja. - Lassan közeledett
felém, olyan lassan hogy szinte észre sem lehetett venni. Megfordult a fejemben
hogy elfutok, de elég hülyén néztem volna ki alsóneműben és egy szál
törölközővel. Csak bámultam őt, nem úgy látszott, mintha bántani akarna, de
mégsem bíztam volna rá az életem. Az ösztönöm azt súgta, hogy fuss,
de az elmém azt, hogy még várj. - Kérlek, szorít az idő.
Beszélnünk kell! - Egyre jobban közelített felém, én pedig
hátráltam, de hiába, a talpam alatt már nem volt egy deszka sem. A lábam
lecsúszott, a másik pillanatban pedig már a vízben találtam magam. Egy
csobbanást hallottam, de a buborékoktól semmit sem láttam, viszont tudtam, hogy
utánam ugrott. Megragadta a kezem és a víz felszínére húzott. Engedetlen
voltam, próbáltam kijutni a keze szorításából. Egy pillanat alatt elengedte, ezután
az arcomra helyezte mindkét kezét. - Értsd már meg, hogy nem akarlak bántani! -
Hangja csak egy kicsivel emelkedett magasabbra, épp annyira, hogy megmutassa,
az igazat mondja. Olyan közel volt hozzám, mint eddig soha senki. - Kérlek...bízz
bennem. Nagy veszélyben vagy. - Ahogy a szemébe néztem, egy ártatlan embert
láttam, de közel se tűnt annak.
- Mégis miféle... veszélyben? - csak pislogni tudtam rá.
A kezét lassan levette az arcomról.
- Itt nem beszélhetünk... bárki figyelhet. - A fák sűrűjébe
nézett, mikor elégedett volt, csak ennyit szólt; - Este elmegyek hozzád, ott
majd mindent elmondok. - Köpni, nyelni sem tudtam, már a kérdést tettem volna
fel neki, abban a pillanatban egy kék fény villant elő és Cole egy
szempillantás alatt eltűnt. Nem hittem a szememnek, lesokkoltam. Talán
beképzeltem magamnak? Itt volt egyáltalán? Megőrültem. Tuti, hogy
megőrültem.
Hazafele egész úton csak a történtekre tudtam gondolni.
Mikor a házba értem, az ajtót hangosan csaptam be magam után, majd az emeletre
szaladtam a szobámba.
- Édesem, megjöttél? Gyere le, kóstold meg a finom sütit,
amit ma csináltam! Mennyei lett! - szólt lentről édesanyám. A mai napon épp
szabadnapos volt, ilyenkor mindig süt, vagy főz valamit. Szeret új dolgokat
kipróbálni, főleg ha sütikről van szó.
- Most nem, tanulnom kell! - szóltam vissza az ajtóból és
be is csuktam. Leültem az ágyam szélére és a telefonomat kaptam a kezembe.
Megnyitottam az üzenetek menüpontot
és írtam egy sms-t Gwennek;
Beszélnünk kell
Alig egy percet vártam, majd a telefonom jelzésképpen zizzent egyet.
Nekem is nagyon sok mesélnivalóm van!
Nem tudsz este átjönni?
Ne haragudj csajszi, de Jamesszel programom van
De fontos lenne
Holnap mindenképp átmegyek és kárpótollak! xx
Akkor ennyit erről – gondoltam, majd felálltam, a telefont pedig dühösen az ágyra dobtam. Mérges voltam rá, hogy így ilyen könnyel lerázott.
Korán hazaértem, ezért úgy döntöttem, újra neki kezdek egy
könyvnek, ami már ezer éve meg van, gondoltam ezzel elterelem a figyelmemet.
Matt fekete színű ülőzsákomra ültem és elkezdtem olvasni a Harry Potter és a Főnix Rendje című könyvet. Pár óra múlva már a
könyv utolsó fejezeténél jártam, majd perceken belül ki is olvastam. A sorozat
többi könyve közül, ez a kedvenc részem. Magam sem tudom miért, talán Sirius
miatt, édesapámra emlékeztet, aki mindig mellettem állt és sok mindenben
segített. Csak a vele töltött idő volt túl kevés.
A könyvet feltettem a polcomra, a többi rész mellé, ahol
több mint 74 keménykötésű könyv lapult. Nem olyan régen
kezdtem el őket gyűjteni, ezért csak a könyvespolcom fele van megtelve.
A szekrényemből kivettem a pizsimet és a fürdőszobámba
mentem. Letettem a mosdó szélére, ledobtam magamról a ruháimat, majd beléptem a
zuhanykabinba. A forró víz masszázsszerűen simogatta a bőrömet. Addig
zuhanyoztam, míg a meleg víz ki nem hűlt. Vizes hajamat kifésültem és
megszárítottam, még egy kis hajolajjal is bekentem, hogy fényesebb és puhább
legyen. Fogmosás után felhúztam a hálóruhámat és a szobámba indultam.
Meglepetésemre Cole-t a szekrényemnél találtam.
- Érdekes szobád van. – A könyveimet és a kisebb
kacatjaimat nézegette.
- Öm.. ezt most bóknak vegyem?
- Aminek akarod, hercegnő. - bár nem látszott, de a hangján
hallani lehetett, hogy mosolyog.
- Ne gyere megint a hercegnős témával, mert…
- Mert, akkor mi lesz? - Keresztbe tett kézzel oldalra
nézett és egy félmosolyt csalt az arcára, majd visszafordult és folytatta a
nézelődést. Mérges voltam, amiért nem tudtam befejezni a mondatot.
- Volna számodra pár kérdésem. – A kezeimet a csípőmre helyeztem.
- Halljuk. - Visszafordult felém, a szekrényemhez
támaszkodott, majd egyenesen rám nézett. Így már kicsit sem voltam olyan
magabiztos.
- Te, most valamilyen... boszorkány, mágus féleség vagy?
Vagy az egész csak a képzeletem szüleménye?
- Először is, nem vagyok se boszorkány, se mágus -
nevetett. - Másodszor pedig, miért is lennék a képzeleted szüleménye?
- Hát, tudod, nem minden napi dolog egy olyan emberrel beszélgetni,
aki a távozáskor elteleportálja magát. - Halkan felnevetett.
- Végül is igazad van. - Kis ideig a szőnyegemet bámulta,
majd a szemeimbe nézett. - Figyelj, tudom, hogy először nem fogsz nekem hinni,
de azért próbálj... - A kezeimet keresztbe tettem, jelezve, hogy figyelek. -
Jól van - sóhajtott. - egy másik galaxisban létezik egy bolygó, amit úgy hívnak
Veinus. Ezen a bolygón születtél, ez a szülőfölded.
- Szóval, azt akarod mondani, hogy egy másik bolygóról
csöppentem ide és valaki megtalált... majd felnevelt? Ezt a sztori egy kicsit
furcsán hangzik, nemde?
- Hmm, hát igen.
A te szemszögedből igen is nevetségesnek hangzik - mosolygott. – Lássuk, igazam
van-e? - A kezeit egymással szembe helyezte, majd forgatni kezdte, láthatóan
nagyon koncentrált valamire.
- Te most, mit csinálsz?
- Pszt! - sziszegett.
- Jól van zsenikém, jobb lenne, ha visszateleportálnád
magad oda ahova... - Abban a pillanatban egy csillagfelhő jelent meg előttem. A
kék és lila milliónyi árnyalatában az egész szobát bevilágította. Nem tudtam
szóhoz jutni, gyönyörű volt. Mintha az űrbe csöppentem volna. - Ezt... ezt
hogyan? - Körbe-körbesétáltam a felhőt. Ilyent még életemben nem láttam.
- Na? Most már hiszel nekem, hercegnő? - állt mellém. Pár
percig fel sem tűnt, hogy hozzám szólt.
- Ez biztos valami hologram! - biztattam magam.
- Hmm… nem hiszem. Nézd csak! - Előre nyújtotta két kezét,
a mutató ujja összeért a másikéval, majd mikor ellentétes irányba mozdította, a
csillagok mozogni kezdtek. A felhő helyett egy galaxis vette át a szerephelyét.
- Ez itt a Coral galaxis. A mi galaxisunk. - Most csak az egyik kezét nyújtotta
ki és a mutató- és hüvelyk ujjával nagyított egyet. Öt bolygó jelent meg, a
háttérben milliónyi csillaggal. - Látod ez itt? - A legnagyobb bolygóra
mutatott, ami épp olyan volt, mint a miénk. - Ez pedig…
- A Veinus bolygó. - fejeztem be a mondatát.
- Igen. - Mosolygott tovább.
- Miért ilyen kék? Úgy értem, mintha csak vízből állna,
szárazföld nélkül.
- Ez csak az energiaforrás miatt van.
- Energiaforrás? - hökkentem meg.
- Pontosan, csak egy gond van... nagyon sokan harcolnak
érte, sokan akarják az uralmuk alá venni. - Közelebb lépett a felhőhöz.
- Miért?... Miért olyan különleges? - Nem tudtam levenni a
szemem a forgó bolygóról, olyan valósnak tűnt.
Cole most a középpontjára nagyított. Egy hatalmas barlang
jelent meg, ami egy cseppet sem volt szokványos. Kékkel világító kristályokkal
és pici patakokkal volt körülvéve, középen pedig egy kék gömb lebegett. - Ez
itt micsoda? - mutattam rá.
- Ő a bolygó szíve. Ő tart minket halhatatlanná. - Látszott
rajtam, hogy egy szavát sem értem. - Hasonló, mint a Földé, az égitest középpontjában
helyezkedik el, ez tart meg minket, olyan, mint a gravitáció. A miénknek van
egy plusz feladata, olyan energiát termel, ami az életet megörökíti. Ezt hívjuk
energiaforrásnak. - pár perc kellett mire az információ az agyamhoz jut.
- Hogy érted, hogy halhatatlanná? - Most viszont Cole-ra
néztem. - Várjunk csak, akkor te is?
- Igen, halhatatlan vagyok - bólintott.
- Mégis hány éves vagy?
- Nem számolom, de valószínűleg több mint háromezer. - Az
állam leesett. Próbáltam nem hinni neki, de valahogy éreztem, hogy az igazat mondja.
Bíztam abban, hogy létezik ilyen, de mégis olyan hihetetlenül hangzott. Egy
darabig csak álltam, megpróbáltam felemészteni ezt az egész új dolgot, de időre
volt szükségem.
- Mit vársz tőlem? Mit akarsz, mit tegyek? - Újra körbe
sétáltam a hologram szerű képet. - Ez a sztori mind szép és jó de, mi itt a
trükk?
- Szerintem mára ennyi elég volt... - A kéken világító
barlang egyszer csak eltűnt. Felém fordult és egy nyakláncot vett elő nadrágja
zsebéből.
- Ez... - próbáltam kérdezni de, ő közbe vágott.
- Ez a tiéd. - Emelte felém, avval a jelzéssel, hogy a
nyakamra helyezze. Megfordultam, hajamat pedig előre fogtam. A nyaklánc
óvatosan került az őt megillető helyére. Medálja egy kristály volt, ami persze
kékes színűnek tűnt.
- Ez a... - megfogtam a kristályt, s vizsgálgatni
kezdtem.
- Barlangból való, pontosan. Ez, majd megvéd. - Hangját
halkabbra vette, abban a pillanatban a szemébe pillantottam.
- Látlak még? - Most az én hangomat is halkabbra vettem.
- Még nem fejeztem be a mondani valóm, szóval... biztos
vagyok benne. - Mosolya most lágyabb volt.
Pár másodpercre a fény újból elővillant, s Cole vele együtt
eltűnt.
Szuper lett így átjavítva *-* váron a folytatást :*
VálaszTörlésköszönöm :) Hamarosan készen leszek vele :)
Törlés