// Negyedik //

Miután az óráknak vége lett, nem mentem se haza, se Gwenhez. Az erdő felé vettem az utamat, ami félórányira van a sulitól. A fák sűrűjében egy kis tó lapult, kiskoromban apuval mindig ide jöttünk horgászni, vagy ha csak egy kis csöndre vágytunk. A tó mellett egy kis faház állt magányosan, évek óta nem volt használva, pontosabban azóta, mióta apa elment. Nagyon sok emlék köt ehhez a helyhez, nagyon sok. Az ősz csak pár hete köszöntött be, a fák lombjai pedig már a sárga ezer színeibe öltöztek be. Szomorú és csöndes hely ez, de egyben gyönyörű is. A mai napon az idő nagyon kellemes volt. Egy kis úszás még nem árthat, gondoltam.

Nem volt senki a közelben, így hát a ruháimat ledobtam magamról. Kihoztam egy törölközőt a faházból, amit még a hét elején szereztem be és a stégre helyeztem. Pár lépést hátráltam, majd nekifutottam. A víz hideg volt, ami pont jól jött, hihetetlen érzés mikor végig simítja a bőrömet. Csak én vagyok és a víz, szinte egybeolvadok vele. Mindig is imádtam, mióta csak az eszemet tudom, itt otthon érzem magam. Mikor éreztem, hogy a testhőmérsékletem lecsökkent, a stég felé úsztam. A deszkája magasan van, elérni szinte lehetetlen, ezért csak a létrán lehet kimászni a vízből. Már majdnem felértem a tetejére,  mikor egy hang szólalt meg.

- Milyen a víz? - Cole volt az, a megszokott mosollyal várt rám.

- Eszednél vagy? Erre a helyre senki se látogat! - idegesen kapkodtam magamhoz a törölközőt., miután sikeresen felmásztam.

- Hát, azt látom. - Méregetni kezdett, de amilyen gyorsan elkezdte, abba is hagyta.

- Rajtam kívül! - sziszegtem vissza. Néhány másodpercig csak bámultunk egymásra, de végül én törtem meg a csendet. - Mond, te követsz engem? - kérdeztem mérgesen.

Sóhajtott egyet, az erdő felé nézett, majd vissza rám.

- Mondhatni így is. - A vigyorgása egyre makacsabb lett.

- Te kis...

- Nyugi! Nem figyeltelek! - Az arca komolyabb lett. - Szeretném, ha bíznál bennem! Segítened kell...

- Segítenem? Miben? Miért?

- Az hosszú lenne, de szükségünk van rád! - Kezét keresztbe tette, majd várta a válaszom. 

- Mi az, hogy hosszú lenne? És miért lenne szükséged rám? - dobáltam a kérdéseket, nem értettem mit akar tőlem. Össze voltam zavarodva.

- Mindent a maga idejében, de most velem kell jönnöd! – A kezét nyújtotta felém. Nem fog engem elráncigálni, az biztos - gondoltam. Egy lépést hátráltam. - Figyelj! Nem foglak bántani, az lenne az utolsó dolog, amit megtennék! - Nem kérdeztem és nem is válaszoltam semmit, hagytam, hadd fojtassa. - A születésnapod 3 nap múlva lesz, nem igaz? - A kérdés hallatára lesokkoltam, erre nem is számítottam.

- Na, jó! Kezdesz megőrjíteni! Kémkedsz utánam? - Mérgesebb lettem. Honnan tud ennyi mindent rólam? Mégis ki ő? Mit akar tőlem? - Milliónyi kérdést szerettem volna feltenni, de valahogy nem tudtam.

- Ahonnan én jövök, ott mindenki tudja. - Lassan közeledett felém, olyan lassan hogy szinte észre sem lehetett venni. Megfordult a fejemben hogy elfutok, de elég hülyén néztem volna ki alsóneműben és egy szál törölközővel. Csak bámultam őt, nem úgy látszott, mintha bántani akarna, de mégsem bíztam volna rá az életem. Az ösztönöm azt súgta, hogy fuss, de az elmém azt, hogy még várj. - Kérlek, szorít az idő. Beszélnünk kell! - Egyre jobban közelített felém, én pedig hátráltam, de hiába, a talpam alatt már nem volt egy deszka sem. A lábam lecsúszott, a másik pillanatban pedig már a vízben találtam magam. Egy csobbanást hallottam, de a buborékoktól semmit sem láttam, viszont tudtam, hogy utánam ugrott. Megragadta a kezem és a víz felszínére húzott. Engedetlen voltam, próbáltam kijutni a keze szorításából. Egy pillanat alatt elengedte, ezután az arcomra helyezte mindkét kezét. - Értsd már meg, hogy nem akarlak bántani! - Hangja csak egy kicsivel emelkedett magasabbra, épp annyira, hogy megmutassa, az igazat mondja. Olyan közel volt hozzám, mint eddig soha senki. - Kérlek...bízz bennem. Nagy veszélyben vagy. - Ahogy a szemébe néztem, egy ártatlan embert láttam, de közel se tűnt annak. 

- Mégis miféle... veszélyben? - csak pislogni tudtam rá.

A kezét lassan levette az arcomról.

- Itt nem beszélhetünk... bárki figyelhet. - A fák sűrűjébe nézett, mikor elégedett volt, csak ennyit szólt; - Este elmegyek hozzád, ott majd mindent elmondok. - Köpni, nyelni sem tudtam, már a kérdést tettem volna fel neki, abban a pillanatban egy kék fény villant elő és Cole egy szempillantás alatt eltűnt. Nem hittem a szememnek, lesokkoltam. Talán beképzeltem magamnak? Itt volt egyáltalán? Megőrültem. Tuti, hogy megőrültem.

Hazafele egész úton csak a történtekre tudtam gondolni. Mikor a házba értem, az ajtót hangosan csaptam be magam után, majd az emeletre szaladtam a szobámba.

- Édesem, megjöttél? Gyere le, kóstold meg a finom sütit, amit ma csináltam! Mennyei lett! - szólt lentről édesanyám. A mai napon épp szabadnapos volt, ilyenkor mindig süt, vagy főz valamit. Szeret új dolgokat kipróbálni, főleg ha sütikről van szó.

- Most nem, tanulnom kell! - szóltam vissza az ajtóból és be is csuktam. Leültem az ágyam szélére és a telefonomat kaptam a kezembe. Megnyitottam az üzenetek menüpontot és írtam egy sms-t Gwennek;

Beszélnünk kell

   Alig egy percet vártam, majd a telefonom jelzésképpen zizzent egyet.

Nekem is nagyon sok mesélnivalóm van!

Nem tudsz este átjönni?

Ne haragudj csajszi, de Jamesszel programom van

De fontos lenne

Holnap mindenképp átmegyek és kárpótollak! xx

   Akkor ennyit erről – gondoltam, majd felálltam, a telefont pedig dühösen az ágyra dobtam. Mérges voltam rá, hogy így ilyen könnyel lerázott.

Korán hazaértem, ezért úgy döntöttem, újra neki kezdek egy könyvnek, ami már ezer éve meg van, gondoltam ezzel elterelem a figyelmemet. Matt fekete színű ülőzsákomra ültem és elkezdtem olvasni a Harry Potter és a Főnix Rendje című könyvet. Pár óra múlva már a könyv utolsó fejezeténél jártam, majd perceken belül ki is olvastam. A sorozat többi könyve közül, ez a kedvenc részem. Magam sem tudom miért, talán Sirius miatt, édesapámra emlékeztet, aki mindig mellettem állt és sok mindenben segített. Csak a vele töltött idő volt túl kevés.

A könyvet feltettem a polcomra, a többi rész mellé, ahol több mint 74 keménykötésű könyv lapult. Nem olyan régen kezdtem el őket gyűjteni, ezért csak a könyvespolcom fele van megtelve.

A szekrényemből kivettem a pizsimet és a fürdőszobámba mentem. Letettem a mosdó szélére, ledobtam magamról a ruháimat, majd beléptem a zuhanykabinba. A forró víz masszázsszerűen simogatta a bőrömet. Addig zuhanyoztam, míg a meleg víz ki nem hűlt. Vizes hajamat kifésültem és megszárítottam, még egy kis hajolajjal is bekentem, hogy fényesebb és puhább legyen. Fogmosás után felhúztam a hálóruhámat és a szobámba indultam. Meglepetésemre Cole-t a szekrényemnél találtam.

- Érdekes szobád van. – A könyveimet és a kisebb kacatjaimat nézegette.

- Öm.. ezt most bóknak vegyem?

- Aminek akarod, hercegnő. - bár nem látszott, de a hangján hallani lehetett, hogy mosolyog.

- Ne gyere megint a hercegnős témával, mert…

- Mert, akkor mi lesz? - Keresztbe tett kézzel oldalra nézett és egy félmosolyt csalt az arcára, majd visszafordult és folytatta a nézelődést. Mérges voltam, amiért nem tudtam befejezni a mondatot.

- Volna számodra pár kérdésem. – A  kezeimet a csípőmre helyeztem.

- Halljuk. - Visszafordult felém, a szekrényemhez támaszkodott, majd egyenesen rám nézett. Így már kicsit sem voltam olyan magabiztos.

- Te, most valamilyen... boszorkány, mágus féleség vagy? Vagy az egész csak a képzeletem szüleménye?

- Először is, nem vagyok se boszorkány, se mágus - nevetett. - Másodszor pedig, miért is lennék a képzeleted szüleménye?

- Hát, tudod, nem minden napi dolog egy olyan emberrel beszélgetni, aki a távozáskor elteleportálja magát. - Halkan felnevetett.

- Végül is igazad van. - Kis ideig a szőnyegemet bámulta, majd a szemeimbe nézett. - Figyelj, tudom, hogy először nem fogsz nekem hinni, de azért próbálj... - A kezeimet keresztbe tettem, jelezve, hogy figyelek. - Jól van - sóhajtott. - egy másik galaxisban létezik egy bolygó, amit úgy hívnak Veinus. Ezen a bolygón születtél, ez a szülőfölded.

- Szóval, azt akarod mondani, hogy egy másik bolygóról csöppentem ide és valaki megtalált... majd felnevelt? Ezt a sztori egy kicsit furcsán hangzik, nemde?

- Hmm, hát igen. A te szemszögedből igen is nevetségesnek hangzik - mosolygott. – Lássuk, igazam van-e? - A kezeit egymással szembe helyezte, majd forgatni kezdte, láthatóan nagyon koncentrált valamire.

- Te most, mit csinálsz?

- Pszt! - sziszegett.

- Jól van zsenikém, jobb lenne, ha visszateleportálnád magad oda ahova... - Abban a pillanatban egy csillagfelhő jelent meg előttem. A kék és lila milliónyi árnyalatában az egész szobát bevilágította. Nem tudtam szóhoz jutni, gyönyörű volt. Mintha az űrbe csöppentem volna. - Ezt... ezt hogyan? - Körbe-körbesétáltam a felhőt. Ilyent még életemben nem láttam.

- Na? Most már hiszel nekem, hercegnő? - állt mellém. Pár percig fel sem tűnt, hogy hozzám szólt.

- Ez biztos valami hologram! - biztattam magam.

- Hmm… nem hiszem. Nézd csak! - Előre nyújtotta két kezét, a mutató ujja összeért a másikéval, majd mikor ellentétes irányba mozdította, a csillagok mozogni kezdtek. A felhő helyett egy galaxis vette át a szerephelyét. - Ez itt a Coral galaxis. A mi galaxisunk. - Most csak az egyik kezét nyújtotta ki és a mutató- és hüvelyk ujjával nagyított egyet. Öt bolygó jelent meg, a háttérben milliónyi csillaggal. - Látod ez itt? - A legnagyobb bolygóra mutatott, ami épp olyan volt, mint a miénk. - Ez pedig…

- A Veinus bolygó. - fejeztem be a mondatát.

- Igen. - Mosolygott tovább.

- Miért ilyen kék? Úgy értem, mintha csak vízből állna, szárazföld nélkül.

- Ez csak az energiaforrás miatt van.

- Energiaforrás? - hökkentem meg.

- Pontosan, csak egy gond van... nagyon sokan harcolnak érte, sokan akarják az uralmuk alá venni. - Közelebb lépett a felhőhöz.

- Miért?... Miért olyan különleges? - Nem tudtam levenni a szemem a forgó bolygóról, olyan valósnak tűnt.

Cole most a középpontjára nagyított. Egy hatalmas barlang jelent meg, ami egy cseppet sem volt szokványos. Kékkel világító kristályokkal és pici patakokkal volt körülvéve, középen pedig egy kék gömb lebegett. - Ez itt micsoda? - mutattam rá.

- Ő a bolygó szíve. Ő tart minket halhatatlanná. - Látszott rajtam, hogy egy szavát sem értem. - Hasonló, mint a Földé, az égitest középpontjában helyezkedik el, ez tart meg minket, olyan, mint a gravitáció. A miénknek van egy plusz feladata, olyan energiát termel, ami az életet megörökíti. Ezt hívjuk energiaforrásnak. - pár perc kellett mire az információ az agyamhoz jut.

- Hogy érted, hogy halhatatlanná? - Most viszont Cole-ra néztem. - Várjunk csak, akkor te is?

- Igen, halhatatlan vagyok - bólintott.

- Mégis hány éves vagy?

- Nem számolom, de valószínűleg több mint háromezer. - Az állam leesett. Próbáltam nem hinni neki, de valahogy éreztem, hogy az igazat mondja. Bíztam abban, hogy létezik ilyen, de mégis olyan hihetetlenül hangzott. Egy darabig csak álltam, megpróbáltam felemészteni ezt az egész új dolgot, de időre volt szükségem.

- Mit vársz tőlem? Mit akarsz, mit tegyek? - Újra körbe sétáltam a hologram szerű képet. - Ez a sztori mind szép és jó de, mi itt a trükk?

- Szerintem mára ennyi elég volt... - A kéken világító barlang egyszer csak eltűnt. Felém fordult és egy nyakláncot vett elő nadrágja zsebéből.

- Ez... - próbáltam kérdezni de, ő közbe vágott.

- Ez a tiéd. - Emelte felém, avval a jelzéssel, hogy a nyakamra helyezze. Megfordultam, hajamat pedig előre fogtam. A nyaklánc óvatosan került az őt megillető helyére. Medálja egy kristály volt, ami persze kékes színűnek tűnt.

- Ez a... - megfogtam a kristályt, s vizsgálgatni kezdtem.

- Barlangból való, pontosan. Ez, majd megvéd. - Hangját halkabbra vette, abban a pillanatban a szemébe pillantottam.

- Látlak még? - Most az én hangomat is halkabbra vettem.

- Még nem fejeztem be a mondani valóm, szóval... biztos vagyok benne. - Mosolya most lágyabb volt.

Pár másodpercre a fény újból elővillant, s Cole vele együtt eltűnt.