19 ÉVVEL EZELŐTT
1995, Coral galaxy, Veinus
Sötét volt és hideg. A nap már nyugovóra tért, s a hold vette át az ég uralmát. Veinus-tenger felszíne épp oly csendes és sima volt, mint mindig, míg egy kalóz hajó szállt le, hatalmas hullámokat uszítva a part felé. A hajót tetőtől talpig fekete deszka borította, vitorlái pedig szakadtan lengedeztek. Nem ezekről a vizekről származott, ahogy az utasai sem, hanem egy egészen más bolygóról, az Északiakról.
- Kikötni a hajót! - Egy kalóz kiáltott a legénységnek, aki nem más, mint Harlot Jones Kapitány volt. Egy átlagos kalóznak tűnt, de Coral galaxisban ő a legfélelmetesebb akit valaha ismertek. Halhatatlansága miatt csakis a csontjai maradtak meg, minden bőr és hús elfoszlott róla az évezredek során. Hatalmas fekete kalapot viselt, bordó béléssel és egy nagy tollal az oldalán, bőrkabátja már a földet súrolta, annyira hosszú volt. Annyi ékszer csillogott rajta, az ujjain és a nyakán egyaránt, hogy már nem maradt hely több számára. Mint minden kalóznak, neki is volt egy kardja, ami bármit képes elpusztítani. Nem ismer félelmet, akadályt és megbocsájtást sem, csak a hatalmat akarja megszerezni.Ahogy a hajó a parthoz ért, a legénység a falu irányába tört. Minden házra fáklyákat dobtak, a bútorokat szétrongálták, a ruhákat és kisebb tárgyakat kidobálták. Nem kellett sok idő, mire az egész falu lángokban égett. Sok családot mészároltak le, a gyerekeket pedig elrabolták. Mikor a kapitány úgy érezte, már senki és semmi sem akadályozza meg őt, a kastély felé indult pár emberével. Meglepetésképpen a nagykapu előtt egy hadsereg sorakozott. Jones kapitány támadást indított. A legénység sokkal erősebb volt, mint a katonák, így a kapitány könnyedén bejuthatott a kastély falainak belsejébe.
A királyné az újszülött kislányával a gyermekszobában maradt, míg a király és a megbízottjai megpróbálta megállítani. A kegyetlen kalóz egy zölden világító fiolát vett elő kabátja zsebéből és nézegetni kezdte, majd felnevetett.
- Nem is tudjátok elképzelni, milyen régóta várok erre! - Hangja rekedt volt és félelmetes. - Több mint három év ezrede! - Játékosra vette a szót.
- Bármit is tervezel... nem fog sikerülni! - a király emelte fel a hangját. Zafírkék öltönyt viselt, arany díszekkel. Haja rövid volt és barna, de a szeme maga a tenger. A kalóznak lefagyott a vigyor a szájáról.
- Ejnye! - egy kis szünetet tartott. - Nem tűröm az ilyen modort! - a királyt óvatosságra intette. Egy darabig tűnődött, utána pedig a szemébe nézett. - Lenne számodra egy... ajánlatom... - csontos ujja a fiolát simogatta.
- Miféle ajánlat? - A férfi erősebben szorongatta kardja markolatát, készenlétbe a legkisebb mozdulatra is.
- Enyém lesz a birodalmad..
- Szó sem lehet róla! - vágott közbe.
- És békén hagyom a családod... - Vigyorogva fejezte be mondatát. A király teljesen lefagyott, fogalma sem volt mit mondjon, s hogy miként döntsön. - Tik-tak! Az idő ketyeg! - közelebb sétált a királyhoz, s tovább sürgette.
- De uram... Mi lesz a népeddel? - suttogta az egyik katona.
- Ó, azért ne tessék aggódni, mire mi itt végzünk, addigra ők már nem lesznek... - Harlot a kabátjáról próbálta leporolni az apróbb szöszöket.
- Tessék? - halkabban, de mérgesen kérdezett a férfi.
- Ugyan már, csak nem gondolod, hogy a te embereiddel fogom uralni ezt a bolygót.. - A király annyira ideges lett, hogy kardjával lesújtott az ellenfélre, de Jones kapitány sokkal gyorsabb volt, előhúzta sajátját, s kivédte. A két kard gyors sebességgel csapódott egymáshoz, az egész kastély csakis tőlük hangzott. Harlot egy pillanat alatt kicsavarta a pengeéles eszközt a király markából. Megragadta, s ketté törte. - Ejnye! - A kard egyik fele a jobboldalra, a másik pedig a baloldalra repült. - Hát, ha nincs alku... akkor nincs! - Fiolája kupakját lecsavarta, a szája elé helyezte, majd belefújt, s egy zölden világító füstfelhő jelent meg, ami egyre csak növekedett. Alig ért el a füst a királyhoz és a katonáihoz, de már holtan estek össze. Mikor elégedett volt, a kis üveget visszatette kabátja zsebébe. - Uraim? - Szétnézett az emberei között. - Elfoglalni a kastélyt! - Kardját a magasba emelve parancsolt nekik.
A legénység minden szobát elfoglalt, kivéve egyet, a gyerekszobát, ami a kastély legfelső zugában helyezkedett el. Jones Kapitány sokkal okosabb volt mint a többi kalóz, mindig egy lépéssel előrébb járt. Mikor az kastély tetejéhez ért, nem habozott. Egy rúgással betörte a zárt ajtót. A királyné az ablaknál állt, kezében a kislányával, a reccsenő hangra rögvest megfordult. Hosszú, földig érő tengerkék ruhát viselt, arany mintázattal. Haja barna volt és hosszú, ebben a pillanatban elegánsan felkötve, díszítés képpen fonatokkal viselte. A szeme sötéten tengerkék színű volt.
- Lám, lám... Egy olyan uralkodik akinek még varázsereje sincs! - nevetett.
Hangja hallatára elgondolkozott. Alaposan szemügyre vette a kalóz csontjait és hús maradványait. Eszébe jutott a sok könyv, ami az északiakról szól. Volt egy legenda Harlot Jonesról, de sose hitte volna, hogy igazak.
- Olvastam már rólad... - Szemei összeszűkültek. - De azt hittem, hogy csak mese az egész.
- Hmm, ez igazán hízelgő. Nos... mint láthatod, a mese igaz! - mutatott magára. - Sose gondolkoztál honnan erednek? A mesék... valahonnan csak kéne... - Makacsul vigyorgott. Egy darabig csönd ült a szobában, de Harlot hamar megunta. - Hát akkor kezdjünk bele! - Mielőtt elővette volna a fiolát, a királyné közbeszólt.
- Alkut!
- Hogy mondod?
- Alkut kérek! Mint kalóz, kötelességem alkut kérni, ahogy neked is kötelességed meghallgatni!
A kapitány egy darabig csöndben volt, mikor már nem bírta vissza tartani, elkapta a röhögő görcs.
- Te... kalóz? - Még mindig nevetett.
- Az voltam! Egyszer...
- Na és... mi tartott vissza a.. kalózkodástól?
- Mit is érdekel ez téged?
- Ugyan már! Még udvarias sem lehet egy kalóz? - Harlot a királyné felé közeledett, hogy megpillantsa a csöppséget. A királykisasszonynak szintúgy tengerkék szeme volt, mint a szüleinek, de haja kicsit sem egyező. Fehér volt, mint a hó. - Ördög és pokol! Ennek fehér a haja! - kiáltott.
- Ne merészelj így beszélni róla! - A királyné védekezésképpen hátrébb lépett.
- V... várjunk csak... neked fogalmad sincs mit jelent, ha valaki hófehér hajjal születik? - Mindketten csak bámulták egymást. - Tehát halványlila gőzöd sincs! Ez remek!
A királyné a kicsire pillantott.
- Mi olyan különleges ebben?
- Na, jó! Nekem erre nincs időm! - csettintett egyet az ujjával. A kislány se perc alatt Harlot karjaiban volt.
- Ne! - próbálta megállítani a férfit, de Harlot kezét felemelve fogta vissza. Mikor tenyerét összeszorította, a nő felemelkedett.
- Utálom az ilyen haszna vehetetlenekre pazarolnom az erőmet!
- És... az... alku?! - próbálta kipréselni magából a szavakat.
- Tojok én az alkudra! - emelte magasra a hangját. - A kicsi most már az enyém! - Felnevetett. - És rád nincs már szükség! - Öklén szorított egyet, a nő tüdejére és szívére összpontosított. A királyné a nyakához kapta mindkét kezét, érezte, hogy a mellkasa és a torka egyre jobban összeszűkül. Nem kapott levegőt. Végül már a szíve sem dobbant többé.
Harlot a nagycsarnokban gyülekezett a többi kalózzal. A csarnok a kastély közepén található, ami az összes szobák közül a legnagyobb. A többiek köralakzatban a kapitányt figyelték. A hercegnő még mindig a karjaiban volt, s egy percre se hagyta abba a sírást.
- Valaki vigye már el innen! Nem bírom már hallgatni, szétrobban a fejem!
Mindenki csendben volt, senki se jelentkezett. Mielőtt saját maga választotta volna ki az emberét, egy legény lépett ki a többség közül. Arca el volt fedve barna kabátja kapucnijával.
- Majd én elviszem őt.
- Hát, rendben. Tessék! - Átadta a picit a fiúnak. Óvatosan és lágyan tartotta. - Vidd el innen! Ne halljak tőle egy pisszenést sem!
- Ne aggódjon, szinte itt sem lesz... - A fiú hangján kivehető volt, hogy mosolyog, majd megfordult és kisétált a csarnokból.
- Főnök! Akkor most mihez kezdünk? - A legfiatalabbik legény szólalt meg fülig érő mosollyal.
- Mi az, hogy mihez kezdünk? Szabad a falu! Nyomás! - intette őket kifelé.
A fiú sietősen a kikötő felé haladt. Időközönként a kislányra pillantott.
- Sss... minden rendben lesz... - Egy halvány mosolyt csalt az arcára. A kis csöppség a hang hallatára abbahagyta a sírást. - Hmm... azokért a kék szemekért igazán meg lehetne veszni...
A fiú felszállt a legközelebbi hajóra, vitorlákat felbontotta, s a tenger közepe felé indította a járműt. Mikor már távol voltak a parttól, tenyerén egy kéken világító gömb jelent meg, apró szikrákkal, majd a tengerbe hajította. Abban a pillanatban még semmi sem történt, de egy másodperc elteltével egy hatalmas portál jelent meg, ami egy örvényre hasonlított. A hajó egy ideig egy körben úszott, végül az örvény beszippantotta. Egy úti cél volt, az pedig; bármely más mágia nélküli világ.
Egy kis idő elteltével, a hajó egy idegen tengerparton bukkant fel, a Földön. Sötét volt és csendes. A parton lámpák világították a járdát, a jobboldalon pedig egy hatalmas kikötő lapult. A fiú leugrott a picivel a hajóról, a kikötő egyik stégjére, ezután a város felé sétált. Pár óra kóválygás után egy épülethez érkeztek, ami egy gyermekotthon volt. Mikor a portához értek, udvariasságból lehúzta a kapucnit és úgy tett bejelentést. A haja koromfekete volt, akár a szeme, még a pupilláját sem lehetett észrevenni. Mikor a folyosó végén megjelent egy nővér, a fiú a picire nézett.
- Hát... itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk. - Hangja halk volt és kellemesen. - És ne aggódj... még látjuk egymást. - Egy puszit nyomott a kislány homlokára és a nővérre nézett. - Vigyázzanak rá!
Válaszképpen halvány mosollyal bólintott. A fiú visszahúzta kabátja kapucniját és kisétált az ajtón.
A kislányt két hét elteltével örökbe fogadták és a Lena nevet kapta
