// Harmadik //

Este, mikor hazaértem egyenest az ágyamra dőltem.

-Istenem, de szeretlek! - motyogtam magamban és közben a párnámat szorongattam. Hanyatt fordultam és élveztem a pillanatot.

Néha van egy olyan érzés, mikor az ágyban fekszel, a plafont bámulod és gondolkozol.  Azt se tudod, miért teszed. Lehet, hogy gondolkozol, ábrándozol, vagy csak szimplán bámulod a falat. Ez az érzés gyakran előfordul velem.

Elmélkedni valamiről, az életről, ábrándozni, álmodozni valami másról, egy másik világról, egy tökéletesebb világról, ami csak a tiéd.

Ahogy Gwen megígérte, még aznap este átjött. Csak is Jamesről habogott. Sosem volt szerelmes még egy srácba sem. Senkiről sem mesélt pár mondatnál többet, ezért egy kicsit aggódtam miatta, féltem, hogy majd egyszer összetörik és sosem lesz a régi.

- És, mi újság veled és mister titokzatos fiúval? - Közelebb kúszott az ágyon, majd figyelmesen várta a válaszomat.

- Csak beszélgettünk - válaszoltam.

- Na! Az is valami! - bökte meg a vállamat. - És... esetleg a neve meg van már?

- Már vártam ezt a kérdést! - Csak mosolyogtam rá. Vártam egy darabig, majd feladtam. - Cole - sóhajtottam.

- Hmm... szexi! Cole... olyan... férfias! -  bökte ki végül. - Térjünk a lényegre! Történt más is a beszélgetésen kívül? - Csak bámultam. - Semmi? Ne már! Be kéne már pasiznod! - türelmetlenkedett. 

- Amúgy... ugye van a tetkóm... - kezdtem bele.

- Igen, a hold. Mi van vele?

- Észrevettem, hogy neki is van egy hasonló...

- Ugyanolyan, mint a tied? - szakított félbe.

- Nem! Vagyis igen. De az övé nem hold, hanem nap formájú, de ugyanaz a mintázat.

- És gondolod, hogy valamit jelenthet, igaz?

- Pontosan. Van egy olyan érzésem.

- Hogy én mennyire ismerlek! Tudod mit? Megteszek neked egy szívességet. Elmegyek a tetkóshoz és mindent kifaggatok belőle, amit tud ezekről a mori… moari…?

- Maori! - javítottam ki.

- Az! Akkor ezt most felírom, még a végén tényleg másról fogom faggatni. - Keresett egy tollat, amivel felírta a nevet. - Tyű! Már kilenc elmúlt? - nézett az órára. – Csajszi, én lépek. Anyám kinyír!

- Nyugi! Úgyis tudja, hogy nálam voltál. - Már az ajtót csukta volna be. - Akkor holnap értem jössz? A kocsim szervizben van.

- Persze, persze! Jó éjt - csapta be az ajtót. Nem sokkal később megvacsoráztam, egy kis rántott sajtot és salátát készítettem magamnak. Senki sem volt itthon. Anya reggel hatig dolgozik, apa pedig… már nincs velünk. Fájt, mikor itt hagyott minket, nehéz volt nélküle. Azt mondják, a fájdalom idővel múlik, hát nem igazán.

Vacsora és fogmosás után vettem egy forró zuhanyt. Mikor végeztem, a szobámba mentem, felhúztam a kedvenc pizsimet, ami egy top volt és egy rövidebb gatya, majd bebújtam az ágyba.

Minden nap csakis arra a pillanatra várok, amikor haza érek, visszafekszem a saját ágyamba és elalszom. Hagyom, hogy az álom magával ragadjon, és a mélyre húzzon. Itt több mindenre vagy képes. Több helyen lehetsz egyszerre. Olyanokkal lehetsz együtt, akikkel a való életben nincs lehetőséged.

A mai álmom egyszerre volt furcsa és ijesztő is. Egy sivatagban sétáltam, elveszve. Éreztem a száraz és meleg levegőt, ami kellemesen simogatta a bőröm. Senkit se láttam, csak én voltam, egyedül. Magányosnak éreztem magam. A szél lassan erősödni kezdett. A messziségben egy épület magasodott ki a homokból, még a föld is beleremegett. Egy kastély volt az, köré pedig egy végtelen hosszú várfal sorakozott. Éreztem, hogy hív, ezért elindultam felé. Messzebb volt, mint amilyennek látszott. A kapuhoz értem, megérintettem az ajtaját és abban a pillanatban tágasra nyílott. Egy város fogadott, réginek és elhagyatottnak tűnt. Üresnek. A házakból alig maradt valami, mintha valaki kifosztotta volna őket, majd ezután porig rombolta. Égett ruhadarabok, könyvek és gyermekjátékok hevertek a földön. Hol vagyok?

Sok időbe telt, de a város szívébe értem, ahol a kastély állt. Közelebb sétáltam, s hirtelen egy ember tűnt fel a semmiből, pár méterrel előttem. Ismerős volt, fekete haj, póló, farmer és cipő. Ez csak is egy valaki lehet, még pedig ő. Cole.

- Szükségünk van rád! -  szólt, a szél pedig egyre erősebben fújt.

- De miért? - Próbáltam közelebb sétálni, de nem sikerült. A lábam a homokba süllyedt, nem tudtam kiszabadulni.

- Nélküled a világunk elpusztul. Mindannyian megsemmisülünk.

- Mindannyian? - A kezemet a szemem fölé helyeztem. A szélből homoktornádó vált, ami körülöttünk forgott. Cole mögött más és más élőlények tűntek fel a semmiből. Rájuk gondolt. Fogalmam sem volt kik ők. Csalódottnak tűntek és mérgesnek.

- Ne hagyj el minket! - Most már a hangját magasabbra emelte. Kiabált. - Szükségünk van rád!

A lábam jobban besüllyedt a homokba, legvégül már a mellkasomat is ellepte.

- Kérlek! Nem tettem semmit! - Könyörögtem, könnyek potyogtak a szememből. Felém indult, majd közvetlenül előttem letérdelt.

- Pontosan, nem tettél semmit. Nem segítettél, még csak meg sem próbáltad! Hagytál minket odaveszni! – Ő se bírta ki könnyek nélkül. A szemébe néztem, fájdalom és csalódottság tükröződött vissza.

- Sajnálom! - kiabáltam. Egy csomó akadt meg a torkomon. A könnyek vízesésként zúdultak le az arcomról. Kezét az államhoz érintette, majd lassan felemelte.

- A sajnálatod semmit sem ér! - Felállt, majd pár lépést hátrált. A homok szorítani kezdett. Cole csak bámult, mintha az ő keze műve lenne. Fájt, éreztem, ahogy a bordáim roppannak. Egy pillanat alatt beszippantotta homok, a sötétség teljesen bekerített és végül összenyomott.

Mikor kinyitottam a szemem, már a szobámban voltam. Még mindig éreztem a fájdalmat. A kezemet a szememhez emeltem, hogy kidörzsöljem az álmot. Felálltam az ágyból és a fürdőbe siettem. A tükörbe néztem, a szemem piros volt és könnyes. Leöblítettem az arcom, majd visszamentem a szobámba és átöltöztem. A fekete csipkés harisnyámat választottam, rá pedig egy igazán kényelmes, kicsit feszülős bordó ruhát. Az órára pillantottam; négy perc múlva hat. Anya már biztosan itthon van. Bebújtam a papucsomba és a konyhába siettem. Még nem érkezett haza. Gondoltam meglepem, kivettem pár tojást a hűtőből, majd egy serpenyőt a szekrényből. Rántottát sütöttem szalonnával, két személyre. Megterítettem és vártam, közben az álmomról tűnődtem. Miért pont ő? Mit akar ez jelenteni? 

Pár perc múlva az ajtó nyílott.

- Késtél! - kiáltottam.

- Neked is jó reggelt! - dobta le a két szatyrát az asztalra. - Ne haragudj, csak vettem ezt-azt.

- Hát azt látom! - Már pakolta is ki a szatyrot, de nem hagytam. - Én majd megcsinálom! Te csak egyél, nem azért csináltam, hogy csak álljon!

- Jól van, jól van. - Adott egy puszit a homlokomra. Elpakoltam az ételeket és csatlakoztam. - Finom lett.

- Köszönöm. - Mosolyogtam. Egy autó dudája szólt kintről. - Ez Gwen! - Visszasiettem az emeletre és megmostam a fogam. Felhúztam a bakancsomat, táskámat a vállamra helyeztem és elköszöntem anyutól. Mikor kiléptem a házból egy piros jármű fogadott a feljárón.

- Azta – szóltam, miközben Gwen a kocsi ablakát tekerte le. - Ne mond, hogy ez a tied!

- Nem, dehogy, csak elcsórtam a szomszédból. - Az arcom lefagyott. - Csak viccelek, most kaptam aputól. Pattanj be! - nyitotta ki az ajtót. Belülről minden fekete volt, az ülések valószínűleg igazi bőrből készültek.

- Elképesztő! - ámultam tovább. - Mostantól minden nap veled megyek suliba!

- Én nem bánom. – mosolygott, majd a gázra taposott.

A suliban egész nap csak Cole-t kerestem, de nem találkoztam vele, még egy órán se volt bent. Az álom után csakis ő járt a fejemben.