// Második //

Mikor az órának vége lett, mindenki a folyosó felé vette az irányt a második órához készülődve. Gwen és én legutolsóként hagytuk el a termet, majd kettéváltunk. Nem szerettem nélküle órákra menni. Ő volt az egyetlen igaz barátom, aki mindig mellettem állt, ezért nem igazán barátkoztam mással. Miután a szekrényemhez sétáltam és visszatettem a fizika könyvemet, mikor becsuktam az ajtaját észrevettem, hogy ott áll mellettem.

- Meg tudnád mondani, mi lesz a következő óra? - A könyveit igazgatta a szekrényében, nem nézett rám, semmilyen érzelmet nem mutatott. Komoly volt. Nem törődött azzal, ami körülötte történik. Mintha egy magányos farkas lenne, aki elszakadt a falkájától. 

- Matek - feleltem.

- Remek! - Egy izom moccant meg a vállán. Hiába volt rajta póló, akkor is észre lehetett venni, hogy alatta egy kidolgozott test lapul. 

- Kérdezhetek valamit? – sóhajtottam. - Miért van egy nap tetoválás a csuklódon? - A kérdés hallatán rám nézett. A szemei sötét tengerkék színűek voltak, a tekintetében volt valami különleges. Mintha a saját lelkem tükörképét nézném. Egyszerűen el lehet veszni azokban a szemekben, ami nekem sikerült is. Egész életem során, soha senki nem fogott meg ennyire, mint ő. Igaz, volt szerencsém pár sráccal, de sose alakult fényesen.

- Miért szeretnéd tudni? - Becsukta a szekrénye ajtaját és rátámaszkodott. A tekintete még mindig az enyémet fürkészte, játékosnak tűnt.

- Csak kíváncsivá tesz. Hasonló van nekem is, ezért szeretném tudni.

- Hogy érted azt, hogy hasonló? - Szemei összeszűkültek. Felhúztam fekete pulcsim ujját, majd a csuklómat nyújtottam felé. Megragadta és közelebb vonszolt magához. Az érintésétől libabőrös lettem. Egy mosoly villant fel a komoly álarc mögül... Most miért mosolyog? A hideg futkosott a hátamon. - Érdekes. Talán hasonló az érdeklődési körünk - engedte el a kezem.

- Khm... így születtem - javítottam ki, de ő csak ott állt előttem és mosolygott, bár nem bántam, de éreztem, hogy elvörösödöm tőle. - Abbahagynád, kérlek! 

- Mégis micsodát?

- A mosolygást! Idegesítő! - Táskámat felakasztottam a vállamra és elsétáltam mellette. Már a terem ajtaja előtt álltam s mikor hátranéztem, ő már nem volt a szekrénysornál. Kicsit furcsának tartottam, de hamar el is felejtettem.

Suli után a Taco's-ban szoktunk ebédelni Gwennel. Végül is ez egy étterem, de mégsem tűnik annak. Biliárd- és csócsóasztal fogalja a helyét a többi vörösre festett asztalok mellett, ahol több és több játékfogadások születnek. 

- Csajszi! - intett Gwen a bejárat felől, majd hátraszaladt a szokásos helyünkre. Lehuppant a székre és az étlapot a kezébe vette, majd olvasgatni kezdte. - Ah! Megőrülök! - hadonászott a kiskönyvel. - Anyám elvette a telefonom! Nem tudok senkivel se SMS-ezni! Még az ujjaim is hiányolják a telefon billentyűzetet! Nézd! - emelte felém a kezét, majd egy láthatatlan telefont kezdett el nyomkodni.

- Nyugi van! - kiabáltam rá és kezét az asztalra toltam a szemem elől. - Majd a nap végén talán visszakapod.

- Talán? Mi az, hogy talán? Nekem most kell!

- Tessék! Itt az enyém, használd addig ezt - nyújtottam neki egy fehér Samsung telefont.

- Istenem, imádlak! - Kikapta a kezemből és azonnal a használatba vette. Én csak mosolyogni tudtam. Gwen, mindig is ilyen őrült személyiség volt, sose tudtam unatkozni mellette. Nagyon sok hülyeséget csináltunk együtt és nagyon sokszor kerültünk emiatt bajba, de hála nekem, mindig sikerült kihúznunk magunkat a pácból.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a bejárat ajtaja nyílik, a nyikorgása az egész épületet beterítette. Az illető a pult felé ment, majd leült. Egy diák volt az. Pontosabban ő volt az. 

- Mit bámulsz? - Gwen hangja szólalt meg.

- Hmm? - pillantottam rá. - Semmit! - Abban a pillanatban hátra nézett, majd egy nagy mosollyal vissza rám.

- Áááh! Már mindent értek. És...? Beszéltetek már? - emelte fel az egyik szemöldökét avval a titokzatos tekintettel.

- Pff! Nem értem, miről beszélsz. - Gyorsan felkaptam az étlapot, majd lapozgatni kezdtem. 

- Ezt igennek veszem. Nézd csak! Épp erre tart! Akkor én most egyedül is hagylak. - Kimászott az asztal mögül, majd a kabátját magára vette. - Ja és a telodat is elcsórom. Majd este átmegyek és elmesélsz mindent. Mindent! - Avval meg fordult és elrohant. 

- Gwe... - Mire kimondtam, a nevét már kilépett az ajtón.

Fejemet az asztalra döntöttem, majd egy hang szólalt meg, ismerős volt, lágy és kellemes.

- Ejha. Már mit ne mondjak, de a barátnőd szépen itt hagyott. - Azonnal felkaptam a fejemet. - Egyébként, szabad? - Előttem lévő üres helyre bólintott. Válaszként csak a vállamat vontam meg. Lerakta az italát az asztalra, ha jól tippelek, sör volt a korsójában, ezután helyet foglalt. Abban a pillanatban egy pincér jelent meg mellettem. Őt még nem ismertem, valószínűleg egy újonc volt.

- Hozhatok valamit a hölgynek? - Jegyzettömbjét tartva várta a válaszomat.

- Azt hiszem egy kóla elég lesz! - mosolyogtam rá, amit azonnal viszonzott is. Felírta a rendelést, majd visszament a pulthoz. Nem is kellett sokat várnom, a kólám már az asztalon is volt.

- Szabad? - A kólám felé intett. Nem értettem mit akart vele, ezért csak a szememet szűkítettem össze. Nem várta, meg míg választ adok, kibontotta, majd az italába öntött egy keveset, utána visszatette az én felemre. - Most mit nézel így? Így finomabb! - felelte egy korty után. Senkitől sem láttam még, hogy így issza, ezért furcsálltam. Egy kis ideig bámultam, aztán megszólaltam.

- Most költöztél ide?

- Miért kérdezed? - emelte fel a szemöldökét.

- Ez egy kis város. Mindenki ismer mindenkit. És meg kell, hogy mondjam, téged még egyszer se láttalak errefelé.

- Ahogy mondod. Most költöztem ide, hercegnő. - Ez most tényleg hercegnőnek hívott? - kérdeztem magamtól.

- Mit mondtál? 

- Talán, nem tetszik? - Már megint az a mosoly. Az agyamra megy vele.

- Nem! - tettem keresztbe a kezem.

- Jól van, hercegnő - kuncogott egyet, majd újabbat kortyolt az italából. - Lena, ugye? - szólalt meg végül. Ez már kezd egy kicsit ijesztő lenni.

- H… honnan? 

- Hogy honnan tudom? Az legyen az én titkom, hercegnő. - A szememet forgattam.

- Hogyha már a titkokról beszélünk, a nevedet elárulod, vagy nekem kell kitalálnom? - Rákönyököltem az asztalra egy ellenséges mosollyal. 

- Biztos, hogy jó ötlet ez?

- Hát, akkor nem tudom hogyan, de valahogyan ki fogom találni. - Ezt követően felállt a székről, megitta az utolsó kortyot az italából, kilépett a pad mögül, ezután alig észrevehetően felém hajolt.

- Egyébként Cole. - Azzal visszatette a kiürült poharat az asztalra, lassan meg fordult és a kijárat felé indult.

- Cole? - álltam fel a pad mögül, ő pedig visszanézett rám. - Ne hívj hercegnőnek!

- Rendben, hercegnő. - Avval kilépett az ajtón. Azt hiszem, elég bajom lesz még vele.

// Első fejezet - Első //

Lena

Porból lettél, porrá leszel. Mint a csillagok a galaxisban, a semmiből jönnek és eltávoznak. Fényt adnak majd, kihunynak. Az életünkkel sincs másként, megszületünk, majd meghalunk. Azt mondják, az ember huszonöt éves korában meghal, de csak hetvenöt éves korában temetik el. Halálunk után meddig fognak ránk emlékezni?

Egyke vagyok, nincs se bátyám, se kishúgom. Csak én. Bevallom, néha nem is bántam, de a legrosszabb napokon azt kívántam, bárcsak lenne egy másik énem. Hosszú időn keresztül ez így is ment, majd végre megkaptam a lehetőséget, de bárcsak ne történt volna így. Tekerjünk vissza a legelejére, mikor még minden nap olyan átlagos volt. Mikor még a sorsom csak papírra íródott és nem vált történelemmé.  

2015, Görögország

  A legrosszabb nap a hétben általában a hétfő. A suliban mindenki csak a szombat esti bulijáról tudott beszélni, kivel feküdt le, mennyi piát húzott le egyszerre és hogy milyen ostobaságot csinált. Mint minden suliban, itt is be van osztva, ki melyik csoporthoz tartozik. Vannak a hippik: színes ruhák, rasztás haj és az állandó vidám hangulat. A rockerek: fekete ruhák, kemény zene és a komolyság. A kockák, a tudósok: akik minden nap valami újat találnak ki és végül a tinipicsák, Stefany Millar vezetésével, aki mindenki életét megkeseríti. Millarék családja a leggazdagabb a suliban, és persze a legbeképzeltek. Amióta csak ismerem Stefanyt, azóta csak versengésben állunk, melyikünk tudja jobban megalázni a másikat. Mit is mondjak, vesztésre állok. Akire mindig is számíthatok, az Gwen Jones, egy olyasvalaki, aki mindig mellettem áll, bármi történjék is, bár az ellentétem is lehetne, de egy dolog mégis közös bennünk, mégpedig a barátságunk. Gwen maga a tökéletesség; világos barna haj, zöldeskék szem, karcsú testalkat és állandó vidámság. Nekem marad a gesztenyebarna haj néhol hullámos tincsekkel, zöldes-kék szem, a semmilyen testalkat és a komolyság.

- Hé, csajszi, nem hiszed el, kivel találkoztam a hétvégén! - lépett a szekrényemhez Gwen.

- Csak ne mond, hogy egy fiúval!

- De bizony egy fiúval és nem is akármilyennel! Emlékszel Jamesre az oviból?

- Az a James, aki állandóan bepisilt? Hogy is felejthetném el?! - Az arcomba nyomott egy újságot. A főcímlapon egy jóképű, félmeztelen férfi szerepelt. - James Brown? Ez...ez lenne ő? - Kikaptam a kezéből és nézegetni kezdtem.

- Igen, igen és képzeld, vele futottam össze a plázában! Leszólított majd elkezdtünk beszélgetni és kiderült, hogy ő James. Addig-addig beszélgettünk, míg végül megtudtam a teljes nevét és beugrott valami, amit aznap reggel láttam. Az újság, mondom, és jézusom ez ő! - Sóhajtott egyet. -  És, ha összejönnénk... -  Abban a pillanatban a csengő szakította félbe.

- Álmodj királylány. - Vállamra tettem a táskám, majd a folyosóra intettem. - Óra van. Elkésünk! Ugye nem akarod, hogy Mr. Williams egész órán csak téged csesztessen?!

- Isten ments! Csak add vissza az újságot! – kapta ki a kezemből.

Mr. Williams fizikát tanított. Utáltam a tantárgyat, de nála az órák sosem voltak unalmasak. Itt nincs olyan szó, hogy tanulás, vagy elkezd beszélni az életéről vagy kísérletet mutat be nekünk, ami általában rosszul sül el. Mikor beértünk a terembe az utolsó padsorban foglaltunk helyet. Alig 5 perc után a tanár úr toppant be.

- Jó reggelt diákok! - Kávéját emelve köszöntött minket. - Hogy telt a hétvége? Hallottam valami buliról beszélgettetek. - Mindenki síri csendben volt, de fülig érő mosollyal figyelték a tanárt. - És engem meg se hívtatok?! - A padra csapott és arra várt, hogy mindenkit a nevetés kapjon el és nem kellett sokat várnia.

- Istenem, de örülök, hogy első órában nem a biológiát kaptuk! - Dőlt hátra Gwen. - Ezt csak évezni lehet.

Abban a pillanatban valaki kopogott a terem ajtaján.

- Elnézést az óra zavarásáért kolléga, de egy új tanuló érkezett az osztályba. - Az igazgató toppant be majd, betessékelte a diákot.

- Csajszi! Ott a pasid!

- Milyen pasim? Hol? - hökkentem meg és az ajtó felé kaptam a fejem. A pillantásunk összeért. - Istenem Gwen, muszáj mindig zavarba hoznod? Ez már kicsit sem vicces...

- Sosem unom meg! - Kuncogva a tollát a szájához érintette. – Te pedig, sosem tanulsz belőle! - Csak a szememet forgattam.

- Rendben! Nos, fiam, öm... keress egy helyet magadnak - intett a padok felé Mr.Williams. A fiú az előttünk lévő üres padban ült le.

A haja fekete, oldalt egy leheletnyit lenyírt volt, puhának és dúsnak tűnt. Egyik fülében egy apróbb ezüst fülbevaló foglalta el a helyét. Bőrdzsekit viselt, fekete farmert, oldalt egy lánccal és bakancsot. Volt benne valami, de nem tudom, hogy mégis micsoda. Mikor levette a dzsekijét és a szék támlájára helyezte, megpillantottam egy tetoválást a bal csuklójánál, ugyan ott, ahol az enyém volt. Az enyémre nem is emlékszem, mikor kaphattam. A szüleim azt mondják már akkor megvolt, mikor megszülettem. Holdformát ábrázolt, de nem egyszerűt. Maori mintázatú volt, ahogy az övé is, csak nap formában. Ez a tetoválás manapság igen elterjedt, de nem sokan vannak tisztában, hogy mekkora jelentéssel bírnak. Minden egyes minta és forma, külön üzenetet hordoz, mint például a holdnak is rengeteg jelentése van, nyelvek, országok és kultúrák szerint. Egy forma lehet egy görbe vonal, egy szabálytalan négyzet, vagy egy kör, aminek se eleje, se vége. Ezek a formák, amikor összekapcsolódnak, egy mintát ábrázolnak. Így a mintának és a benne lévő formáknak, egy külön jelentése lesz. Pontosan nem tudom mit is jelent, de biztos voltam benne, hogy a kettőnek valami értelme biztos van.

// Prológus //

19 ÉVVEL EZELŐTT

1995, Coral galaxy, Veinus

Sötét volt és hideg. A nap már nyugovóra tért, s a hold vette át az ég uralmát. Veinus-tenger felszíne épp oly csendes és sima volt, mint mindig, míg egy kalóz hajó szállt le, hatalmas hullámokat uszítva a part felé. A hajót tetőtől talpig fekete deszka borította, vitorlái pedig szakadtan lengedeztek. Nem ezekről a vizekről származott, ahogy az utasai sem, hanem egy egészen más bolygóról, az Északiakról. 

- Kikötni a hajót! - Egy kalóz kiáltott a legénységnek, aki nem más, mint Harlot Jones Kapitány volt. Egy átlagos kalóznak tűnt, de Coral galaxisban ő a legfélelmetesebb akit valaha ismertek. Halhatatlansága miatt csakis a csontjai maradtak meg, minden bőr és hús elfoszlott róla az évezredek során. Hatalmas fekete kalapot viselt, bordó béléssel és egy nagy tollal az oldalán, bőrkabátja már a földet súrolta, annyira hosszú volt. Annyi ékszer csillogott rajta, az ujjain és a nyakán egyaránt, hogy már nem maradt hely több számára. Mint minden kalóznak, neki is volt egy kardja, ami bármit képes elpusztítani. Nem ismer félelmet, akadályt és megbocsájtást sem, csak a hatalmat akarja megszerezni.Ahogy a hajó a parthoz ért, a legénység a falu irányába tört. Minden házra fáklyákat dobtak, a bútorokat szétrongálták, a ruhákat és kisebb tárgyakat kidobálták. Nem kellett sok idő, mire az egész falu lángokban égett. Sok családot mészároltak le, a gyerekeket pedig elrabolták. Mikor a kapitány úgy érezte, már senki és semmi sem akadályozza meg őt, a kastély felé indult pár emberével. Meglepetésképpen a nagykapu előtt egy hadsereg sorakozott. Jones kapitány támadást indított. A legénység sokkal erősebb volt, mint a katonák, így a kapitány könnyedén bejuthatott a kastély falainak belsejébe. 

A királyné az újszülött kislányával a gyermekszobában maradt, míg a király és a megbízottjai megpróbálta megállítani. A kegyetlen kalóz egy zölden világító fiolát vett elő kabátja zsebéből és nézegetni kezdte, majd felnevetett.

- Nem is tudjátok elképzelni, milyen régóta várok erre! - Hangja rekedt volt és félelmetes. - Több mint három év ezrede! - Játékosra vette a szót.

- Bármit is tervezel... nem fog sikerülni! - a király emelte fel a hangját. Zafírkék öltönyt viselt, arany díszekkel. Haja rövid volt és barna, de a szeme maga a tenger. A kalóznak lefagyott a vigyor a szájáról.

- Ejnye! - egy kis szünetet tartott. - Nem tűröm az ilyen modort! - a királyt óvatosságra intette. Egy darabig tűnődött, utána pedig a szemébe nézett. - Lenne számodra egy... ajánlatom... - csontos ujja a fiolát simogatta.

- Miféle ajánlat? - A férfi erősebben szorongatta kardja markolatát, készenlétbe a legkisebb mozdulatra is.

- Enyém lesz a birodalmad..

- Szó sem lehet róla! - vágott közbe.

- És békén hagyom a családod... - Vigyorogva fejezte be mondatát. A király teljesen lefagyott, fogalma sem volt mit mondjon, s hogy miként döntsön. - Tik-tak! Az idő ketyeg! - közelebb sétált a királyhoz, s tovább sürgette.

- De uram... Mi lesz a népeddel? - suttogta az egyik katona.

- Ó, azért ne tessék aggódni, mire mi itt végzünk, addigra ők már nem lesznek... - Harlot a kabátjáról próbálta leporolni az apróbb szöszöket.

- Tessék? - halkabban, de mérgesen kérdezett a férfi.

- Ugyan már, csak nem gondolod, hogy a te embereiddel fogom uralni ezt a bolygót.. - A király annyira ideges lett, hogy kardjával lesújtott az ellenfélre, de Jones kapitány sokkal gyorsabb volt, előhúzta sajátját, s kivédte. A két kard gyors sebességgel csapódott egymáshoz, az egész kastély csakis tőlük hangzott. Harlot egy pillanat alatt kicsavarta a pengeéles eszközt a király markából. Megragadta, s ketté törte. - Ejnye! - A kard egyik fele a jobboldalra, a másik pedig a baloldalra repült. - Hát, ha nincs alku... akkor nincs! - Fiolája kupakját lecsavarta, a szája elé helyezte, majd belefújt, s egy zölden világító füstfelhő jelent meg, ami egyre csak növekedett. Alig ért el a füst a királyhoz és a katonáihoz, de már holtan estek össze. Mikor elégedett volt, a kis üveget visszatette kabátja zsebébe. - Uraim? - Szétnézett az emberei között. - Elfoglalni a kastélyt! - Kardját a magasba emelve parancsolt nekik.

A legénység minden szobát elfoglalt, kivéve egyet, a gyerekszobát, ami a kastély legfelső zugában helyezkedett el. Jones Kapitány sokkal okosabb volt mint a többi kalóz, mindig egy lépéssel előrébb járt. Mikor az kastély tetejéhez ért, nem habozott. Egy rúgással betörte a zárt ajtót. A királyné az ablaknál állt, kezében a kislányával, a reccsenő hangra rögvest megfordult. Hosszú, földig érő tengerkék ruhát viselt, arany mintázattal. Haja barna volt és hosszú, ebben a pillanatban elegánsan felkötve, díszítés képpen fonatokkal viselte. A szeme sötéten tengerkék színű volt.

- Lám, lám... Egy olyan uralkodik akinek még varázsereje sincs! - nevetett.

Hangja hallatára elgondolkozott. Alaposan szemügyre vette a kalóz csontjait és hús maradványait. Eszébe jutott a sok könyv, ami az északiakról szól. Volt egy legenda Harlot Jonesról, de sose hitte volna, hogy igazak.

- Olvastam már rólad... - Szemei összeszűkültek. - De azt hittem, hogy csak mese az egész.

- Hmm, ez igazán hízelgő. Nos... mint láthatod, a mese igaz! - mutatott magára. - Sose gondolkoztál honnan erednek? A mesék... valahonnan csak kéne... - Makacsul vigyorgott. Egy darabig csönd ült a szobában, de Harlot hamar megunta. - Hát akkor kezdjünk bele! - Mielőtt elővette volna a fiolát, a királyné közbeszólt.

- Alkut!

- Hogy mondod?

- Alkut kérek! Mint kalóz, kötelességem alkut kérni, ahogy neked is kötelességed meghallgatni!

A kapitány egy darabig csöndben volt, mikor már nem bírta vissza tartani, elkapta a röhögő görcs.

- Te... kalóz? - Még mindig nevetett.

- Az voltam! Egyszer...

- Na és... mi tartott vissza a.. kalózkodástól?

- Mit is érdekel ez téged?

- Ugyan már! Még udvarias sem lehet egy kalóz? - Harlot a királyné felé közeledett, hogy megpillantsa a csöppséget. A királykisasszonynak szintúgy tengerkék szeme volt, mint a szüleinek, de haja kicsit sem egyező. Fehér volt, mint a hó. - Ördög és pokol! Ennek fehér a haja! - kiáltott.

- Ne merészelj így beszélni róla! - A királyné védekezésképpen hátrébb lépett.

- V... várjunk csak... neked fogalmad sincs mit jelent, ha valaki hófehér hajjal születik? - Mindketten csak bámulták egymást. - Tehát halványlila gőzöd sincs! Ez remek!

A királyné a kicsire pillantott.

- Mi olyan különleges ebben?

- Na, jó! Nekem erre nincs időm! - csettintett egyet az ujjával. A kislány se perc alatt Harlot karjaiban volt.

- Ne! - próbálta megállítani a férfit, de Harlot kezét felemelve fogta vissza. Mikor tenyerét összeszorította, a nő felemelkedett.

- Utálom az ilyen haszna vehetetlenekre pazarolnom az erőmet!

- És... az... alku?! - próbálta kipréselni magából a szavakat.

- Tojok én az alkudra! - emelte magasra a hangját. - A kicsi most már az enyém! - Felnevetett. - És rád nincs már szükség! - Öklén szorított egyet, a nő tüdejére és szívére összpontosított. A királyné a nyakához kapta mindkét kezét, érezte, hogy a mellkasa és a torka egyre jobban összeszűkül. Nem kapott levegőt. Végül már a szíve sem dobbant többé.

Harlot a nagycsarnokban gyülekezett a többi kalózzal. A csarnok a kastély közepén található, ami az összes szobák közül a legnagyobb. A többiek köralakzatban a kapitányt figyelték. A hercegnő még mindig a karjaiban volt, s egy percre se hagyta abba a sírást.

- Valaki vigye már el innen! Nem bírom már hallgatni, szétrobban a fejem!

Mindenki csendben volt, senki se jelentkezett. Mielőtt saját maga választotta volna ki az emberét, egy legény lépett ki a többség közül. Arca el volt fedve barna kabátja kapucnijával.

- Majd én elviszem őt.

- Hát, rendben. Tessék! - Átadta a picit a fiúnak. Óvatosan és lágyan tartotta. - Vidd el innen! Ne halljak tőle egy pisszenést sem!

- Ne aggódjon, szinte itt sem lesz... - A fiú hangján kivehető volt, hogy mosolyog, majd megfordult és kisétált a csarnokból.

- Főnök! Akkor most mihez kezdünk? - A legfiatalabbik legény szólalt meg fülig érő mosollyal.

- Mi az, hogy mihez kezdünk? Szabad a falu! Nyomás! - intette őket kifelé.

A fiú sietősen a kikötő felé haladt. Időközönként a kislányra pillantott.

- Sss... minden rendben lesz... - Egy halvány mosolyt csalt az arcára. A kis csöppség a hang hallatára abbahagyta a sírást. - Hmm... azokért a kék szemekért igazán meg lehetne veszni...

A fiú felszállt a legközelebbi hajóra, vitorlákat felbontotta, s a tenger közepe felé indította a járműt. Mikor már távol voltak a parttól, tenyerén egy kéken világító gömb jelent meg, apró szikrákkal, majd a tengerbe hajította. Abban a pillanatban még semmi sem történt, de egy másodperc elteltével egy hatalmas portál jelent meg, ami egy örvényre hasonlított. A hajó egy ideig egy körben úszott, végül az örvény beszippantotta. Egy úti cél volt, az pedig; bármely más mágia nélküli világ.

Egy kis idő elteltével, a hajó egy idegen tengerparton bukkant fel, a Földön. Sötét volt és csendes. A parton lámpák világították a járdát, a jobboldalon pedig egy hatalmas kikötő lapult. A fiú leugrott a picivel a hajóról, a kikötő egyik stégjére, ezután a város felé sétált. Pár óra kóválygás után egy épülethez érkeztek, ami egy gyermekotthon volt. Mikor a portához értek, udvariasságból lehúzta a kapucnit és úgy tett bejelentést. A haja koromfekete volt, akár a szeme, még a pupilláját sem lehetett észrevenni. Mikor a folyosó végén megjelent egy nővér, a fiú a picire nézett.

- Hát... itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk. - Hangja halk volt és kellemesen. - És ne aggódj... még látjuk egymást. - Egy puszit nyomott a kislány homlokára és a nővérre nézett. - Vigyázzanak rá!

Válaszképpen halvány mosollyal bólintott. A fiú visszahúzta kabátja kapucniját és kisétált az ajtón.

A kislányt két hét elteltével örökbe fogadták és a Lena nevet kapta